Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Kezdetek

 

Hogyan kezdtem el a létkutatást? Nem úgy, hogy egyszer csak elhatároztam – én pedig létkutató leszek....

 

Úgy alakult az életem, hogy majd ötven évesen hazát cseréltem – és ezzel együtt a munkahelyi, családi, baráti nyüzsgést-mozgást, dinamikus hétköznapokat felváltotta életemben a csend, a nyugalom, a magány. Keresnem kellett magamnak valami értelmes elfoglaltságot – és nagyon kevés volt a választási lehetőségem. Végül a gondolkodásnál kötöttem ki. – Igen ám, de miről tud az ember hosszabb időn át folyamatosan gondolkodni? – Hát önmagáról. Rájöttem – én bizony nem ismerem saját magam, eddig időm sem volt rá, meg talán igényem sem – most viszont éppen fordítva – másom sincs, mint időm meg igényem.

 

Nagyon érdekes volt ez az önismereti úton való elindulás. Felfedeztem, hogy van egy alapszabály, amely az önismerethez vezet – ez pedig az, hogy mindig mindennel kapcsolatban megkérdem magamtól – ezt miért teszed, miért mondod, miért gondolod, miért érzed úgy, ahogy?

 

Higgyék el – mindennek van oka, ok nélkül nem cselekszünk semmit. Meg érdek nélkül sem. Már maga az élet, a lét is érdek – az alapérdek a létfenntartási ösztön, amely akaratlanul is összekapcsolódik az anyagi érdekekkel is.

 

 De nemcsak kenyérrel él az ember. Az anyagi érdekek mellett még számtalan más érdekeink is vannak – azok közül is a legkiemelkedőbb a hiúság. A lelkünket elsősorban is a hiúság vásárán költjük el. Csak ezt nehéz magunknak beismerni, sőt felismerni, mert mi még önmagunk előtt is álruhába bújunk, önmagunkat is félrevezetjük.

 

Most már bevallhatom – nem volt könnyű mindig őszintének lennem magamhoz, volt, hogy szégyelltem-, volt meg hogy elsírtam magam. Sírni a megkönnyebbüléstől sírtam, mikor egy-egy rossz énemre ráismertem, rátaláltam – mert már maga a felismerés is megkönnyebbülést hoz.

 

El sem tudjuk képzelni, milyen terhünkre van, saját magunknak, a sok rossz tulajdonságunk (hiúságunk), hogy milyen nehéz teherként cipeljük azt magunkkal, hogy mennyire megerőszakoljuk velük saját magunkat, a lelkünket!

 

Pedig a lelkünknek csak két dologra van szüksége – békére és szabadságra. Az érdekeink viszont olyan labirintusokba visznek el bennünket, ahol ez egyik sincs meg – sem a béke, sem a szabadság.

 

A sok számítgatások, manipulálgatások függővé teszik minden percünket. Saját magunk nem hagyunk békét saját magunknak, és saját magunk fosztjuk meg saját magunkat a szabadságtól.

 

Ha az ember elindul egy úton és nem áll meg, akkor mind messzebbre és messzebbre jut. Így van ez az önmegismerés útján is. Elindulsz befelé – de meddig?- Ameddig el nem kezded keresni léted értelmét. Ha pedig már ezt kezded el keresni, akkor előbb-utóbb a bibliánál kötsz ki (a keresztény világban).


Én is eljutottam a bibliáig. Megkedveltem a bibliát – csakhogy nem nagyon értettem. Elkezdtem hát belemélyedni, fejtegetni, tanulmányozni, de majdnem odajutottam – talán jobb volt régen az, hogy eltiltották az emberektől a bibliát, és csak a hitre lehetett támaszkodni, mert tanulmányozgatás közben bizony belebonyolódik az ember a kérdésekbe.

 

Évekig keresgéltem a legelemibb dolgokat is a bibliából, pl. olyasmit – miért boldogok a lelki szegények, kerestem a szentlelket, a szentháromságot, kerestem, hogy ki a szolga és ki a szabados, kerestem az ünnepek jelentéseit (aki megfejti a vallási ünnepek jelentését, az megfejtette a biblia jó részét).

 

De ahogy kezdtem belőle valamit megérteni – nem telt benne örömöm. Nekem, akkor, nem tett jót a bibliakutatás – az Isten szemszögéből. Összezavarodtam. Én, aki az Istenhez akartam menni, eltávolodtam tőle, mert amit addig megtudtam róla, az egy létkatasztrófa volt a számomra.

 

Amikor „lemeztelenítettem” Istent, akkor oda jutottam, ahová az ős-szüleink, Ádám és Éva – bűnbe estem, elhagytam őt, és Isten helyett a magam útját akartam járni.

 

Ez az út nem volt rövid – már több mint húsz éve tanulmányozom a bibliát, sok bibliamagyarázatot, filozófust olvasgattam át, én jómagam is sokat filozofálgattam – a magam számára. Kerestem, kutattam az utat, és most így visszatekintve látom – a filozófia a tudás hiánya, mégis egy szükséges és hasznos dolog, a keresés nélkülözhetetlen eszköze – mert

 

Aki keres, az talál; és a zörgetőnek megnyittatik (Máté7/8).

 

Bár a bibliát nagyon nehéz megérteni, de sok-sok munkával, érdeklődéssel csak bele lehet valamennyire látni, mert:

 

Az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve (II.Timót. 2/9). Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan (I.Kor.14/38).

 

Az Isten mindent nyíltan és őszintén megvall – és nekünk mégsem egyszerű megértenünk, amit mond:

 

És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok, és ne értsetek, s látván lássatok, és ne ismerjetek (Ézsaiás 6/9);

 

 Az istenvesztés számomra egy nagy katasztrófa - volt. Ez talán nem is csoda. Az ember, aki egy JÓISTEN tudatában él, amikor rádöbben a valóságra, egy istenért nem akarja megérteni, felfogni, elhinni a tényeket.

 

Attól nagyobb csapás, csalódás embert tán nem érhet, mint mikor az Istenben csalódik – az Istennel együtt a létünk alapjait véljük elveszíteni – egyszerűen kicsúszik az ember lába alól a talaj.

 

Mert az egész emberiség léte ezekre az alapokra is van letéve. Létünk alapja a teremtés, a Teremtőnkkel egyetemben.

 

Én is elveszettnek, gyámoltalannak éreztem magam, minden erő kiment belőlem, hetekre amolyan sírós hangulatba estem, és időbe telt, míg felocsúdtam, észhez tértem, mire azt tudtam érezni – nem kell búsulnom, hiszen éppen hogy most sütött ki rám a nap igazából, most születtem meg, csak most érzem igazából a létemet.

 

Most vagyok, aki vagyok, de én vagyok, szabad, mindenkitől független. Most már nem másnak tartozom felelősséggel, hanem magamnak – és ezt már sokkal komolyabban veszi az ember, ez már egy sokkal felelősségteljesebb tudat, amikor tisztában vagy vele – a léted nem múlik el nyomtalanul, a létednek vannak következményei, amelyeket te érzel, te hozod létre, és te fogsz elviselni. Itt már tisztában vagy azzal – magadon kívül nincs kire támaszkodnod, nincs kire hivatkoznod, nincs ki mögé bújnod, nem segít rajtad sem hetvenhét miatyánk, sem az Isten kegyelme.

 

Magadon kívül nincs kire támaszkodnod – de magadon kívül nem is függsz senkitől – senki jóindulatától és senki könyörületétől. Te vagy a magad ura és a magad szolgája. Ebben az állapotban azt érzed – vége a gyerekkornak, egyszerre felnőtté váltál.

 

Mert, hogy az Istennek mire kell az ember, az egy összetettebb dolog, de hogy az embernek mire kell egy Isten, az egyszerű – mankónak és kibúvónak. Arra, hogy rá tudja valakire hárítani a felelősséget. Csakhogy ennek ára van – merthogy mindenért fizetni kell, ingyen nem adnak semmit, sehol. Sem ezen, sem a másvilágon.

 

Az Isten pedig a világ(unk) legdrágább szolgáltatója – a szolgáltatási díj a lélek. Az Istennek csak lélekkel lehet fizetni, más fizetési eszközt nem fogad el. És ezért nem segít rajtad sem az imádkozás, sem a kegyelem. Mert ez még egyik sem ment fel a fizetési kötelezettség alól.

 

És leegyszerűsítve - éppen ez az, amiért Istennek kell az ember – a lelkéért. Az Istennek az emberből kizárólag csak a lelke kell. A biblia szerint, ha átadod a lelked Istennek, akkor az Isten fia, a gyermeke vagy, Jézus – ha nem adod, akkor te vagy az átkos Sátán (ami ellenséget vagy vádlót jelent), az Ördög, a Kígyó.

 

Semmi más nem érdekli Istent veled kapcsolatban, semmi mást nem akar tőled, csak a – lelkedet. A jézusi lelkedet, amelyből Jézus példát mutatott a földi élete során. A példamutatás pedig abból áll – mint Jézusnak, neked is meg kell halni „ó-emberként”, és feltámadni, mint „új-ember”, aki már nem önmaga többé, hanem teljes egészében az Isten (rab) szolgája.

 

Csakhogy ez így hamis kép, mert Jézus nem a szolgaságra támadt fel, hanem a szabad szellemi életre. Ezt majd az írásokból meg fogjuk érteni. 

 

A halál után minden bűn megbocsáttatik, kivéve az ádámi bűnt – olvasom egy bibliamagyarázatban - de azt már nem mondja meg a magyarázat, hogy az embernek az ádámi bűne a testi*, s vele együtt a lelki szabadsága.

 

*(A testi szabadság alatt a gének szabad (nem irányított) keveredését értem.)

 

A húsz év alatt, menet közben, jó néhány könyvet, jó néhány variációt megírtam (a magam részére) a teremtésről, a létünkről, rólunk, emberekről és az Istenről – de hát a vallások, az egyházak is ezt csinálják. Ahány egyház, annyi variáció – habár egy alapra felépítve.

 

Mi az alapja a vallásoknak, milyen tapasztalatokat szerezhetünk az Istenek és a vallások által? - Kivétel nélkül minden Isten és minden vallás egyet akar velünk megtapasztaltatni - hogy önmagunkban, isteni segítség és isteni támogatás nélkül elveszünk, hogy nélkülük nemcsak elesettek, de életképtelenek vagyunk, örök halálra ítélve.

 

Itt mindjárt meg is kérdezhetjük - jó ez nekünk? Képzelhetjük, ha mi így állnánk hozzá a mi gyerekeinkhez.... Ha mi akarnánk azt a mi gyermekeinknek, hogy soha fel ne nőjenek, hogy mindég ránk szoruló, kiskorú, elesett, önállótlan gyermekeink maradjanak, hogy mindég szükségük legyen a szülői támogatásra, gyámságra, hogy mindég mi mondjuk meg nekik mit hogyan.

 

Mert azt még csak megtennénk mi is, szívesen - hogy megmondjuk annak a gyereknek, hogy mit hogyan - de mi van a következményekkel? Mert a következmények nem mindig igazodnak a mi általunk meghatározott jó-rossz elképzelésekhez. Jó szándékkal megteszünk valamit, ami aztán visszaüt.

 

Egyszóval - a mi szülői hiúságunknak is ugyan egy kicsit rosszul esik a felnövő gyermekeinknek a tőlünk való függetlensége, önállósága, mégis csak egy őrült akarhatja az ellenkezőjét.

 

Meg az Isten. Mert csak ő mond ilyeneket gyermekeinek:

 

Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róm. 9/15-15).

 

Szeszélyes egy Isten lehet….

 

Az Isten egy olyan szülő, aki megszüli a gyermekeit, hogy aztán visszaszívja magába. Hát tesz az ember ilyet a gyerekével? Ez egyszerűen őrültség az ember szemében. És az Isten mégis milliókat elhitet az őrültségeivel. Nemcsak egyszerű, vagy tanulatlan, de tanult, okos, sőt értelmes, bölcs embereket is.

 

A húsz év alatt sokféle (téves) utat bejártam, zsákutcákat, amelyek sehová sem vezettek.

 

Mindaddig bolyongtam az Istenhez vezető utakon, amíg meg nem értettem egy-egy valós (valósnak vélt) tényt. De azon az úton megoldást, sőt megnyugvást nem lehet találni. Ott az ember mindig beleütközik a beleütközés, a megbotránkozás kövébe, ott nem fogynak el a „miért”-ek.

 

Így aztán érthető hogy nagyon sok meglepetés ért lépten-nyomon a bibliával, az evangéliumokkal, az Istennel kapcsolatban olyannyira, hogy ezt nem is tudja az ember nem átadni másoknak is....

 

Hogy hol tartok most, huszon-pár év keresgélés után?

 

Arról van szó, hogy nem egy bolygóról származunk, vagy a Teremtőink nem egy bolygóról származnak – mert nem csak egy Teremtője volt-van az emberiségnek, hanem néhány – és ha mindegyik Teremtő a maga képire is teremtette a teremtményeit, ám a szaporodással, a gének keveredésével, valamint a megélt tapasztalatokkal mi magunk is tudjuk befolyásolni fejlődésünket, jellemünk alakulását – lényünket.

 

Ez a tét nagy tét – ez a tét létünk értelme, és értéke.

 

Egy ilyen felismerés után azt mondom, szerencsések vagyunk, hogy megteremtettek bennünket, és szerencsések vagyunk, hogy megteremthessük magunkat.

 

Egy ilyen felismerés után azt mondom – mégsem volt hiábavaló munka a keresgélés, megérte a ráfordított idő. Azt mindenképpen tudnunk kell- nem csak egy, több teremtője is van az embereknek, és nem minden teremtő veszi el tőled a lelked. Ettől bővebbek a cikkeimben találhatók.

 

&

 

Összefoglalva, a létünk legfontosabb mottója:

 

NEM AZ SZÁMÍT, HONNAN JÖTTÜNK, HANEM AZ, HOGY HOVÁ TARTUNK.