Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Az Én Meditációim

 

Az első meditációs tanfolyamom egy agykontrollos tanfolyam volt, de ehhez előbb el kell mondanom a körülményeket is. Egy vajdasági faluban éltem, ahol akkor a szellemvilággal foglalkozni még szégyennek számított, és ahol még jobb volt az ilyen dolgokat eltitkolni (főleg ha még azt is figyelembe vesszük, hogy nem voltam már fiatal, kb. 47 éves). A tanfolyam nem is a falunkban volt, hanem egy közeli kisvárosban, ahol dolgoztam.
Szóval - ez előtt a szellemvilággal semmilyen formában nem foglalkoztam – még csak gondolatban sem. Nem hallottam róla, nem olvastam – és ez az egész nagyon hirtelen jött, szinte egyik napról a másikra. Kölcsönkaptam a Silva Agykontroll-os könyvét, egy hirdetést láttam az újságban az agykontrollos tanfolyamról – és magam sem értem hogyan és miért, de már ott ültem az előadáson.

A tanfolyam lényege az volt, hogy megtanítson bennünket meditálással lemenni alfába. Egyszóval „alfázni” tanultunk. Nekem ez vagy nagyon jól sikerült, vagy sehogy sem – mert én rendszeresen elaludtam, vagy elszundítottam.*

Nem tudom, hogy azért-e, mert annyira sikeres volt a meditáció, hogy belsőleg ennyire lecsendesített, vagy a körülményeim hatására – (vidéki) munkahely túlórázásokkal, család, háztartás, idős, beteg szülők két részről is, és akkor ez mellett még egy meditációs tanfolyam – nem is tudom, hogy éltem mindezt túl.

*(Egy papnak felrótták – az ő igehirdetése alatt folyamatosan a hívők jó része elszundikál. Ő azzal védekezett – de hisz ez egy isteni adomány! A hívők azért mennek a templomba, hogy a lelkipásztor megnyugtatja őket, lenyugtatja a lelküket. És a hívők az ő prédikációja után a legnagyobb lelki nyugalommal hagyják el az Isten házát…)

A lényeg – bár az én lelkem is (jólesőn) lenyugodott ott a tanfolyamon, ahogy behunyt szemmel az alfázást gyakorolgattam – de belőlem alfás meditáló nem lett soha. Sem akkor, sem azóta.

A tanfolyam (szokás szerint) beavatással fejeződött be. A beavatás szép volt és megható – egy ünnepélyessé tett terem szőnyeggel, ahová mezítláb mehettünk csak be, fehérre meszelt falak, leterített asztal virággal, gyertyával, füstölővel, és csak egy szék még bent, semmi más bútor, halk és kellemes (meditációs) zene…. A beavató elmondja – kapok egy beavatási nevet, amit nem szabad soha hangosan kimondanom, leírnom, semmivel társítanom, hasonlítanom – legyen ez a név az én örök titkom, és a titoknak csak addig van varázsa, ameddig titok. Fogadom? – Fogadom…. – Majd addig fogjuk itt ketten együtt ismételgetni – ő hangosan, én magamban – ameddig biztosan meg fogom jegyezni, soha el nem fogom felejteni… És akkor kimondja a varázsszót – Kiring – én meg önkéntelenül utána ismétlem magamban – ki nem ring! Az első reagálásommal tönkretettem a varázsszót és a szó varázsát azzal, hogy társítottam, hasonlítottam! De mentségemre legyen mondva, hogy én nem akartam, tényleg – nem is én voltam, hanem a lelkem. Tehetek én róla, ha a lélek nem hallgat rám?

Mentségemre legyen mondva (ez is) – én mindjárt megszerettem az új nevemet, ilyen társítva, párosan – ki ring – ki nem ring. És szeretem a mai napig is, és el sem felejtettem. Így nem. Mert mi van, ha azt a szót úgy önmagában idővel mégis elfelejtem? Mit érne az, ha nem tudom mi a nevem, hogy hívnak – ha nem tudom, ki vagyok? Így most biztosan tudom – én vagyok, Kiring (aki hol ring, hol nem ring….).

De a tréfát félretéve – tényleg ez az első beavatás volt a legszebb beavatás életemben – mert utána volt már több is – és ez az első beavatás volt az egyedüli személyes beavatás. A többi már kollektív beavatás volt. Ha önéletrajzot írnák magamról, többek között beírhatnám azt is – én többszörös beavatott vagyok…

Ezek mellett még két dologra emlékszem ebből az előadásból. Elmondom őket. – Egy alkalommal hamarabb érkeztem az előadásra, és beültem az üres terembe. A majdnem üres terembe – az egyik előadó – egy fiatal lány már ott volt, egy ismerősével, és beszélgettek. A lány beszélt arról – a másik előadó a barátja, még megvan köztük a kapcsolat, de már ezért-azért nem jól működik. Többek között azért is, mert a fiú már nagyon unja ezt a „cirkuszt” (a tanfolyamokat), elszemtelenedett, csak a pénzt akarná zsebre vágni – meg ilyen hasonló dolgok. Kicsit megdöbbentem – de hisz az előadáson olyan szép tanácsokat adnak a szeretetről, az önzetlenségről, a lélek tisztaságáról, és közben…. De aztán elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat azzal – minden kezdet nehéz, egy ilyen „csekélység” csak nem fog engem a szinte még meg sem kezdett utamról letéríteni….?

A másik dolog egy következő tanfolyami ajánlás volt. Az már egy komolyabb tanfolyam lesz, ahol megtanulhatunk a föld felett lebegni. Ez az ajánlat nagyon csábító volt számomra – mondom, addig még nem tudtam semmit ezekről a dolgokról, így amit elém tálaltak, azt szó szerint vettem, és végtelenül sajnálkoztam rajta, hogy nem tudok részt venni ezen az ennyire érdemleges tanfolyamon. Mert, hogy az a tíznapos tanfolyam már nem itt lesz, hanem egy tőlünk messze lévő üdülőben, üdüléssel egybekötve, mert a környezet és a körülmények is befolyásolják ennek az érdekes adottságnak az elsajátítását. Erre nekem akkor nem volt lehetőségem, és csak vigasztalni tudtam magam – hátha majd egyszer, valamikor….

&

A további meditációimat már második hazámban, Magyarországon folytattam. Ezekkel a meditációkkal mindég is problémáim voltak, mikor erőltetni akartam, egész történetük van az életemben. Emlékszem, az egyik előadó az előadásait mindég meditációval fejezte be. Mindig utaztunk, a legtöbbször a Szíriuszra, ami maga volt a Paradicsom, és ahol a mai lakók még most is magyarul beszélnek. Olykor valami palástba öltözve harcoltunk, vagy fehér köpenyben gyógyítottunk, néha gyönyörködhettünk a kettőjük szerelmébe – ugyanis az előadó, megtalálta most, itt, az „akkori” szerelmét, és ha itt nem is, de „ott”, ilyen kirándulásokon újraélték a boldog együttlétet.

Az én problémám közben az volt, hogy itt is rendszeresen elaludtam minden alkalomkor, és nagyon kellemetlen volt, ha olykor lelepleződtem. Nem tudom, hogy egyszerűen fáradt voltam a napi munkától, vagy a lelkemmel a szememet is behunytam, ha már úgysem tudtam „igazából” utazni, csak tettetni – de a végén itt is le kellett mondanom arról, hogy megtanuljak meditálni.

Aztán egy J-nél próbálkoztam. Itt jobban tetszett, mert állva meditáltunk (legalább nem tudtam elaludni), szólt a zene, jó volt, hogy a vezető közben nem kalauzolt bennünket, szabadabban utazhattunk, ki hova akart – de nálam a hatás itt is elmaradt. Pedig J. ugyan csak bizonygatta, hogy olyan erős szellemeket idézett meg, hogy csak úgy ropogott a mennyezet (ami fából volt) – és erre már a meditáció elején felhívta a figyelmünket, hogy ez fog történni. Erők és ellenerők jöttek el ilyenkor hozzánk, segítő és ártó szellemek – az egyik friss ismerősöm is bizonygatta: Bizony, a legkomolyabb ártó szellemek voltak itt az imént jelen, de nyugodjak meg, nekem nem árthattak, mert ő bevont védőpajzzsal, és megvédett – és még nem csak engem, de az összes jelenlévőket is.

Ez az ismerősöm különben minden héten összejövetelt tartott a lakásán, bibliaórát, a biblia értelmezése volt a téma. Sokszor készültem hozzá elmenni, mert én még akkor sehogy sem tudtam értelmezni a bibliát, hiába olvasgattam – és magam sem tudom miért, de egyszer sem jutottam el hozzá, mindég másutt kötöttem ki, a címét is elvesztettem néhányszor. Ő különben azt vallotta magáról, azt a feladatot kapta Jézustól, hogy akadályozza az olyan összejöveteleket, ahol félrevezetik az embereket, vagyis akadályozza a „hamis próféták” munkáját.

De térjünk megint vissza a meditációhoz. Szóval én itt is küzdöttem, hol teljes odaadással a meditálásra koncentráltam, hol a mennyezet ropogásában akartam megbizonyosodni – de egyikben sem értem el semmit. Akkor nem jutott eszembe ilyesmi, de most még azt is el tudom képzelni, hogy egy-egy buzgó előadó valakit felküld a padlásra plafont ropogtatni, vagy egy magnó segítségét veszi igénybe – remélem J. nem neheztel meg ezért rám, ez nem direkt célzás akar lenni, és tényleg volt is olyan, akit megkapott a meditáció légköre és módja – de az nem én voltam.

Volt például egyszer egy kedves eset. J. azt mondta, hogyha valakit meditáció alatt „megszáll a Szentlélek”, az annak nem marad észrevétlen, az egy olyan élmény, amit élete végéig nem felejt el. (Megszállta a Szentlélek – mondjuk valakire különben is, ha a megszokottól eltérően viselkedik). Minden alkalommal jelen volt egy fiatal, szimpatikus pár, és egyszer tanúi lehettünk, ahogy a lányt tényleg „megszállta a Szentlélek”. Olyan megható, szívből jövő sírásban tört ki, hogy mindnyájan elnémultunk. És, mint ahogy mondta is J., utólag a lány nem tudta szavakba foglalni, mi is történt vele, az érzéseit nem tudta szavakkal kifejezni, de olyan őszinte, kedves jelenet volt, hogy nemcsak ő, de én sem felejtem el soha.

Egyet azért kifogásolok így utólag az előadóban. Azt, hogy elhitette magával is, velünk is, hogy ő idézte meg ezt a „Szentlelket”, és hogy ezt az élményt neki köszönheti a lány. Bár ki tudja, lehet, hogy a kislánynak tényleg erre a keretre volt szüksége ehhez az élményhez. Engem mindég nagyon zavart a keret, a formaság, de attól miért ne lehetne másnak éppen erre szüksége?

Mert én ezekkel a formaságokkal csődöt mondtam az egyéni meditációban is. Próbálkoztam én gyertyával, füstölővel, zenével, „magamba szállással” – rajtam nem segített semmi. Látogattam egy „SRI CHINMOY”-i tanfolyamot – kedves fiatalok lelkesen mesélték a meditációs élményeiket – igaz azt is mondták, hogy az életmódjukat is megváltoztatták meditációs életmódra, például sokat futnak minden nap, és én ilyen kompletten nem foglalkoztam vele, de a mantrázás, a Sri Chinmoy fényképe és gyertya itt sem segített.

De hiába okoskodok én, hogy az előadó talán manipulálja a résztvevőket (a mennyezet ropogtatásával, például), egyszer mégis megtörtént velem is, hogy meghatott a meditáció. Először mentem el G. előadására. Ő az előadás elején meditált a csoporttal, nem a végén. Ez jó ötlet volt, mert az elején még legalább frissebb voltam, nem álmosodtam el.  Kellemes zene szólt, ő olyan halkan beszélt, hogy a szavait nem is értettem – de így jobb is volt nekem, mert legalább nem zavart az elmélyülésben. Az asztalon egy hatalmas gyertya égett, a villanyt leoltotta – de semmi új, vagy különös dolog nem történt, és én lelkileg mégis kibillentem a világomból – és átbillentem valahová – nem tudom hová, és mintha a világ összes bánata és összes öröme egyszerre bennem lett volna, és ezt sírás nélkül nem is lehet kibírni, de ez sírás a bánat és az öröm sírása egyszerre.... Csak én csendben, befelé folyó könnyekkel sírtam, és ez így volt jó, nem szerettem volna, ha valaki felfigyel rám esetleg és megzavarja ezt a különös édes-bús hangulatomat.

Azt hittem, ezután mindég így lesz ebben a klubban, de hiába vártam rá, többet nem jött el hozzám a meditáció angyala, többet nem hatódtam így meg, és így aztán fel is hagytam a kísérletezgetésekkel.

&

De még egy eset eszembe jutott. Egy ismert (elismert) időkutató tartott előadást – kétnapos szemináriumot. Nekem kenyérre sem igen volt pénzem, de ide befizettem, mert annyit hallottam már róla, hogy mindenáron meg akartam hallgatni az előadását.

Hát, számomra ez elég magas szintű előadás volt, az időfizikáról, igyekeztem nagyon odafigyelni, hogy megértsek belőle valamit, jegyzeteltem is, mint valamikor az iskolában. Úgy voltam vele, hogy minden kezdet nehéz.

Első nap csak egy meglepetésben volt részünk. Kifejtette, hogy ő milyen önzetlenül szolgálja az embereket, lám, most is ingyenes előadást szervezett… És akkor az én keservesen kifizetett forintjaim? Hisz az előtte lévő héten a szervező – klubvezető elnézést kért tőlünk hogy ilyen drága a szeminárium, de nem tőle függ – mondta. De mi késztette az előadót bármilyen nyilatkozatra is a pénzzel kapcsolatban? Ha már egyszer kifizettük az előadásért járó pénzt, tovább már nem gondolom, hogy számon tartotta volna valaki is. Így azonban csak méltatlankodtunk ezen a kijelentésén az előadás után is, meg még később is – de ott, az előadáson, velem együtt senki sem kérdezett rá, hogy hát akkor…..?

A második nap már könnyebb nap volt, könnyebb témával, kötetlenebb beszélgetésekkel – és akkor derült ki (számomra), hogy miért van ilyen sok résztvevő – mert azt remélték, hogy gyógyításra fog bennünket tanítani az előadó, mert mindenki ezt kérte tőle. Ő azonban kijelentette, hogy aki a titkot akarja tőle megszerezni, ellesni, az csalódni fog, mert amit csak ő tud, azt ő el nem árulja senkinek. Bemutat ugyan néhány látogatón gyógyítást, de attól még nem lesz okosabb senki.

És a végén jött az előadás fénypontja, a beavatással egybekötött meditáció, ami annyiban különbözött a más meditációktól, hogy az előadónak nem volt ideje vagy idege hozzá, így gyorsabban zavarta le az egészet, mint különben. Becsukott szemmel válogattunk a piros és fehér köpenyek között – gondolatban, ki-ki jelleme szerint, és harcosokká vagy gyógyítókká avatott bennünket (szerencsétleneket), megkapta mindenki a maga kardját a harcra, vagy a maga erejét a gyógyításra – és öt perc alatt beavatottakká váltunk.

Valamit már akkor is hallottam régi beavatásokról, de az az igazság, hogy végeredményben azért nem sokat tudtam még róluk. Abban azonban biztos voltam – az ilyen beavatások feleslegesek, mert mi aztán harcosok meg gyógyítók vagyunk beavatás nélkül is, mindnyájan – egyfolytában harcban állunk mi önmagunkkal is, másokkal is, állandóan megsérül a lelkünk, hogy nem győzzük eleget gyógyítgatni.

&

És írjak már egy olyan előadás-sorozatról is, ami akkor még igazán tetszett. Ez az ÚJ AKROPOLISZ filozófiai iskola volt, meditáció meg beavatás nélkül, (nekem) sok érdekes témával, amikről akkor hallottam először, és ahol tényleg úgy éreztem – itt aztán tanulhat az ember. Esetleg felsorolnák a témából néhányat: India – A Bhagavad Gita bölcsessége; A karma törvénye; A halál utáni lét; Reinkarnáció; Tibet: A csend hangja; A tanulás állomásai; Buddhista filozófia; Buddha élete és tanítása; Az emberiség kora: Történelem-filozófia; Mitológia: Görög és római filozófusok; Az ember és az időszakok. Yugák; Az örök visszatérés mítosza; A vízöntő kora stb.

Ezt az előadássorozatot viszont nem tudtam végigcsinálni, éppen csak hogy elkezdtem, máris mennem kellett egy új hazába, egy új életbe…. Nehéz szívvel viseltem a „válást”, vádoltam a sorsot, hogy igazságtalan velem szemben, hisz ahelyett, hogy ezeket az érdekes témákat hallgattam volna, én ettől ezer kilométerrel messzebb ültem egy kétszobás lakásban, és meditálhattam egyedül, magamban, a sorsomról, a négy fal között…..

Később, jóval később persze már tudtam azt, hogy jó volt így, hogy így volt jó. Jó volt kiszakadni ebből a körből, és egyedül nekivágni a saját utaimnak, mert így rá voltam kényszerítve arra, hogy gondolkodjam, tépelődjem, és ne csak a készen, a tálcán kapott dolgokat csemegézzem. Ha maradok, talán sosem jutottam volna el a bibliakutatásig, talán a számba adott információkkal is megelégedtem volna anélkül, hogy érteném a lényeget, esetleg csapódtam volna ide-oda, egyiktől a másikig – így elszigetelődve viszont önmagamra találtam. Ma már ennek csak örülni tudok – de akkor sokáig és nagyon szenvedtem a sorsom miatt.

 

ÉS A MÁS MEDITÁCIÓI….

 

Véleményem egy mai, divatos klubtagok segélykérő internetes rovatáról:

Panaszkodnak, tanácsot kérnek, nagyon rosszul megy soruk, halom súlyos probléma – de a mottójuk – „mindég és egyre jobban és jobban érzem magam”.

Érdekes – ha nekem rosszul megy sorom, én rosszul érzem magam – más meg jól, egyre jobban? Hát ez akkor valami fantasztikus állapot, vagy tehetség, egy fenomén! De miért akkor a panasz és segélykérés? Milyen segítségre van szükségük? Hogy a rossz hatására nekik is el tudjon romolni a kedvük?

Na, ez már csak kajánkodás a részemről….

Annyit azonban megjegyzek - az jó, ha a lelket nem lehet félrevezetni, becsapni, jó, ha a lélek háborog és panaszkodik ez miatt. Akkor majd elindul a maga útján.