Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Betörés

 

A BETÖRÉS egy lelki betöréses álom, amit átmásolok egy régebben írt (kiadatlan) könyvemből:

 

„Van egy tartozásom, amit már néhány napja le kellett volna írnom, de csak halogatom. Nem azért mert semmiség, ellenkezőleg, mert olyan nagy hatással volt rám. De most már lassan túlesek rajta.

 

Álmomban történt velem egy különös eset – úgy éreztem, hogy valaki – betört a lelkembe, mint egy lakásba. Ilyet most éreztem először – nagyon-nagyon fájt a lelkem – éppen úgy, mint a test, ha összeverik. De ez mellett még elviselhetetlen félelmet – vagy inkább rémületet is éreztem. Arra ijedtem fel, hogy hangosan felordítok kínomban. De sem a fájdalom, sem a rémület nem múlt el az ébredéssel. Elkezdtem gondolkozni – hallottam már olyasmikről – bár kissé zagyvaságnak tűnt akkor – hogy egy lélek elfoglalhat idegen testet magának – mondom, ez olyan zavaros volt akkor is, mikor hallottam, hát nem tudom közelebbről, pontosabban leírni, milyen is az – de most úgy éreztem, ilyesvalami történhetett velem. Vagy csak „bemutatták” hogyan is nézne ki egy ilyesmi? Vagy csak elcsavargott álmában egy másik lélek, hogy megvicceljen egy kicsit? Mindenesetre ízetlen vicc volt, mert elalszok ugyan újra, de reggelig úgy alszom, hogy fel-fél ébredek, és ébrenlétben egyfolytában sajog, fáj a lelkem, és jeges a rémülettől.

Reggel aztán már tisztában vagyok vele – nem volt oktalan és cél nélküli csavargása ez a szóban forgó léleknek, gyakorlati lecke lehetett ez kiegészítve az elméletit, amit a napokban kaptam. Az elméleti rész pedig abból állt, hogy elolvastam két könyvet – Russelt meg Nietzschét. Mindkettő az emberi lelket akarta megváltoztatni – Russel szelíd jósággal, Nietzsche vad szilajsággal, és én először mind a kettőért rajongtam – ez aztán a tökéletes valami – én mindent első pillanatra vagy száz százalékban elfogadok, vagy száz százalékban elvetek, és csak az után állítom le magam, hogy ne így, hé…..

Itt is már csak a könyv felénél jöttem rá – ember embert nem változtathat meg sem így, sem úgy. Az akkor olyan, mintha betörnél valaki lelkébe úgy, mint mikor betörnek egy idegen lakásba. Bár nem éppen olyan – attól sokkal-sokkal rosszabb, ez valami borzasztó dolog a léleknek. Ezt megint csak nem is lehet szavakkal, földi szavakkal kifejezni, olyan rossz.

De nemcsak más nem erőltetheti a lelkedet valamire – még te jómagad sem. Mert attól hogy én elolvasok valamit, vagy meghallgatok valakit, én más még ugyan nem leszek még akkor sem, ha tökéletesen egyetértek vele. Hiába szeretnék én valamilyen lenni, ha még nem váltam azzá, nem elég csak az akarat – odáig még nekem is el kell jutnom időben és tapasztalatban. Az iskolát más nem járhatja ki helyettem. És ha mi mindenáron jóra akarunk valakit kényszeríteni, mindenáron eltéríteni a rossztól, megkímélni, az olyan, mintha kiráncigálnánk az iskolapadból – te ezt úgy sem tudod, én jobban tudom, majd én megcsinálom helyetted…

Lehet, hogy ez így igaz is, de mi van a vizsgán? „Azon” a vizsgán nincs csalás, ott mindenkinek magának kell azt megcsinálni a saját tapasztalatával, a saját tudásával. Ezért még a jó erőszakolása is – lélek-erőszak. Ezt mondták meg először elméletben a két könyvvel – ne ráncigálj ki senkit az iskolapadból – aztán a gyakorlatban is azzal a rémséges álommal, amelyik aztán még ébren is kísért napokig – ne törj be senki lelkébe!

Ezt nekem is meg kell tanulni a mindennapi életben – ne rángassak én ki mindenkit az iskolapadból, és ne hagyjam, hogy más kirángasson engem.”

Ezt az idézetet jó néhány évvel ezelőtt írtam, és akkor álomként könyveltem el – de most így utólag nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan álom volt-e? Azért, mert ez az eset után nálam néhányszor megismétlődött ez a „betörés” – csak nem velem, hanem a vendégeimmel.

Egy vendég volt nálunk, és reggel, ébredéskor nagyon furcsán viselkedett. Akadozva, habozva mondta el – nem tudja mi történt vele az éjjel, de valami történt, és mintha nem is egészen álom lett volna…. Valaki bántotta őt, de nem is egyszer, többször is, közben ki is ment a fürdőszobába, de amikor visszaaludt, újra kezdődött. Rettenetes és félelmetes volt, még most is minden ízibe remeg – nem akart róla sokat beszélni, hihetetlen is volt neki magának is, meg restellte is.

Ahogy ő így küzdött magával, meg az elbeszélésével, egyszer csak eszembe jut – hisz egy látogatóm nekem is volt az éjjel! Mégpedig egy szellem – egy férfi, amolyan kortalan, se öreg, se fiatal, és – tényleg nehéz pontosan meghatározni, leírni egy szellemet – csak a körvonala van meg. Ott állt az ágyamnál, és szó nélkül csak bámult. Én rászóltam – no, te megint itt vagy? Akarsz valamit? Ha akarsz, mondjad, ha nem, akkor eredj, és engem hagyjál aludni!

Ez a megjegyzés, hogy „te megint itt vagy?” arra utal, hogy ő egy amolyan visszajáró látogató.

Ennyire emlékeztem az álomból, ezt elmeséltem a vendégemnek, és megpróbáltam elviccelődni vele a dolgon – de neki nem volt olyan vicces – még mindég rémületben volt.

Nem sokkal később anyukám volt nálam, vendégségben. Egy hajnalban, úgy három óra felé arra ébredek, hogy anyukám a másik szobában vasal. – Ilyenkor? – kérdem. – Ő is restelkedve mondja – nem tudja mi történt, valaki bántalmazta az éjjel, még a karját is csavargatta, és mintha álom is lett volna meg nem is, néhányszor felijedt rémületében, felkelt, sétált, visszafeküdt, de akkor újra jött a valaki… Végül is, nem mert már lefeküdni, azért vasal.

Akkor reggel az előző ismerős is beugrott egy kávéra, és én rögtön újságolom neki – anyukám is úgy járt, mint te… – Ő? Ő már nem is nagyon emlékszik ilyesmire, tényleg mintha lett volna valami…. – de nem tudja már pontosan. – Csak mellékesen jegyzem meg – amikor ez a dolog jóval később még egyszer szóba került köztünk, már semennyire sem emlékezett semmire. Ő nem tudja, hogy ilyesvalami megtörtént volna vele – mondta.

De anyukámnak nem múlt el ilyen nyomtalanul az eset. Egy-két napon belül feldagadt a felső karja, csupa piros, kék, zöld, meg sárga foltok váltogatták egymást – tényleg úgy, mint amikor jól megcsavargatják a karodat. Orvoshoz nem mentünk – ő vendég volt itt nálam Németbe, sokba kerül egy vizsgálat vagy kivizsgálás, csak svéd-krémmel kenegette, és hetekbe telt, amíg elmúlt neki. De utólag már ő sem akart róla beszélni – ja, hát akkor volt valami a kezemmel, de hát az elmúlt – mondta kényszeredetten.

És még egy ilyen eset volt. Egy rokon volt nálam, vendégségben, és a már szokásos – reggel arról beszélt, hogy nagyon rossz éjszakája volt, nem is biztos benne mi történt – nem tudja, hogy valaki ráült a mellére, vagy fojtogatta, vagy a szívét akarta kitépni – vagy mind a három egyszerre – de borzalmas volt. Ilyet még soha életében nem élt át.

Az utolsó eset a nővéremmel történt (tudják, hogy van, évek óta távol vagyok a hazámtól, az enyéimtől, hát időnként felkeresnek). Reggel azzal kelt fel – az éjjel valaki itt állt a villanykapcsolónál, ez egész biztos, ez nem álom volt. De ő, a többiekkel ellentétben kellemesnek és kedvesnek találta a szellemet, hozzá később is el-eljárt, és ő úgy vette, ez az ő védőangyala.

Ezek az esetek arra utalnak – sokszor látogathattak engem a szellemek – talán, mert fokozottan foglalkozom a lélek-szellemmel, és ezzel odavonzottam őket.   Ezt, a nővéremen (és rajtam) kívül mindenki borzalmasnak élte meg – mindenki úgy érezte, a lelkét akarta birtokba venni a szellem.

Az én esetemből kiindulva arra a következtetésre jutottam, ha nem hangolódunk rá a szellemre, nem tud nekünk ártani, mert a szellem fizikailag tehetetlen. Ha eléri, hogy uraljon, akkor cselekvésre késztet bennünket, de ha mi uraljuk a helyzetet, ők tehetetlenek.