Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Fiatalabb Éveim Újraélése

 

Részlet a TEREMTÉS című (kiadatlan) könyvből:

 

„Ez is már itt történt, Heidelbergben. Szokás szerint a TV-t néztük B-vel. Egyszer csak úgy, ok nélkül olyan nyugtalan lettem, hogy felugrottam, és szóltam B-nek, elmegyek sétálni. A sarkon meggondoltam magam, felültem a buszra, és beutaztam a városba (mi a külvárosban laktunk).

Már a buszban kezdődött….  Valami furcsa légkörben valami furcsa, ismeretlen hang-féle, és mintegy aláfestésként két imádság hallatszik, ahogy sokan mondják együtt – és akik mondják, azok között én is köztük vagyok úgy – hogy nem is tudom, hogy. Itt is itt a lelkem, meg valahol másutt is, ahol mondja az imát valakikkel, akiket pedig nem is látok, mégis ott vannak.

Olyan ismerős ez a két imádság, mégis micsoda megerőltetésembe kerül, mire rájövök: hisz ez a MIATYÁNK és a HISZEK EGY…. De miért olyan furcsa? – Mert, közben rájövök, én egy régi világ régi kolostorában vagyok, ahol még a levegő is ránehezedik a lélekre. Itt még az imádság is mintha másmilyen lenne. Még jobban figyelem… De éppen olyan, mint amilyen, a szöveg ugyanaz, de most átszellemülten, eggyé váltan mondjuk, mondjuk, folyamatosan, ismételgetve. Varázslatosnak tűnt.

Mikor átmegy ez az egész rajtam, már hiába próbálom visszahozni az imádságnak ezt a varázsát, azt ott kellett hagynom, a kolostorban, nem hozhattam magammal – írtam régen, és – jó hogy nem hoztam magammal – írom most, néhány év után. Mert ezt a statisztált színészkedést a régi kolostori világból hoztuk magunkkal a szinte hipnotikus álomba ringató imádságunkkal együtt. Ott kellett mindig valami mércének megfelelnünk, és ott vesztünk el az imák örökös hozsannázásában úgy, hogy itt, már tudatosan, rájuk sem ismerünk. Nem tudom, ki hogy van ezzel – nekem a tapasztalat mellett még a tudatosság, a bizonyosság is kell, ami ott akkor nem volt meg.  A bizonyosság arról, hogy most jó úton járok, és nem megint tévesen, mint akkor ott, a kolostorokban.

 Mikor ezen túlléptem, lélekben a mostani életem korábbi éveibe tértem vissza. Az az időszak volt, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Semmi különös, kiemelkedő történet, a mindennapi hétköznapjaim apró pillanatai. Egymás után éltem át újra sok-sok helyzetet, és rá-ráismertem: tényleg, akkor ott ezt mondtam, ezt gondoltam, ezt éreztem, ezt csináltam….

És most szellemi szinten a maga teljes valóságában ezt újra átéltem, utazás volt ez az időben, újra jelen lett mindenből, mégis valamiben különbözött az akkoritól – most láttam magamat kívülről is, belülről is. És furcsa dolgokat kellett látnom, furcsa dolgokra kellett rájönnöm. Én sohasem viselkedtem természetesen – magamhoz képest természetesen, ami a jellememből adódott volna. Mindig igyekeztem magamból valami maximálisat kihozni. Úgy viselkedtem, mint akinek mindig meg kell másoknak felelni. Olyan (volt) a természetem, hogy mindig csak a békét kerestem mindenkivel, a konfliktustól féltem és elítéltem azt. Hogy is mondjam – inkább meghunyászkodtam, minthogy megmondjam valakinek a véleményem, ha azt megsértettem volna ezzel, eltúloztam a szerénységet, szükségtelenül becsaptam az embereket azzal, hogy mindig bizonyítani akartam egy olyan jellemet, ami nem volt igaz. Nagyjából ilyen valamik voltak rám jellemzők. És ha mégis olykor előfordult, hogy…. – akkor bántott a lelkiismeret, hogy mért nem tudtam magamon uralkodni…

Most láttam, hogy belülről a lelkem mennyire ellenkezett és izgult azon, hogy ne így viselkedjek, drukkolt értem, súgott. Igazi, nagy belső harc folyik bennünk minden ilyen apróságnak tűnő dolog miatt, és amikor kívülről akkor éreztem lelkiismeret furdalást, mikor néha mégiscsak helyesen viselkedtem, akkor belül a lelkem a „fejét fogta” kínjában – hisz így kell, ez volt a jó te süsü….!

De hogy nem voltam őszinte sem magamhoz, sem máshoz, az belül okoz olyan elviselhetetlen, kellemetlen érzést, hogy menekülnél akárhova, csak el magadtól minél messzebbre, de nincs hova – önmagad elől nem tudsz elmenekülni – ám az maga a pokol. – Miért olyan rossz ez? – Mert játszhatsz te színházat, ha muszáj, vagy amikor kedved van hozzá – de nem szükségtelenül és kedved ellenére, önmagad megerőszakolására. Mindig azzal áltatni önmagad, hogy jobb vagy, vagy legalább is más, mint a valóság. Megterhelő egy önmagad által elképzelt és megidealizált személyiséget folyamatosan játszani.

Közben beértem a belvárosba, csúcsidőben, a Sétáló utca telve emberekkel, hazafelé tartanak a munkából, vagy üzletről üzletre rohannak vásárolni, én ott botladozok közöttük, egymásnak ütközünk, de mindenki rohan, senki nem figyel senkire. Én nem is vagyok itt, visszamentem a harmincas éveimbe.

Ez az időutazásom és elszámolásom önmagammal vagy két óra hosszat tartott. Szédítő gyorsasággal peregtek előttem egymás után a napok, éveket éltem át ez alatt a két óra alatt, legtöbbet a gyerekeimmel kapcsolatban – mert még a gyereknevelést is ilyen helytelenül csináltam – az elszámolás szerint – és ez nem volt jó se a gyerekeknek, se nekem. Nem a valós világot és nem a valós önmagamat adtam a gyerekeimnek, hanem egy statisztáltat, egy beállítottat. És ezt a helytelen magatartásomat meg is sínylette a kapcsolatunk, ez az őszintétlenségem hozzájuk (és a világhoz) kihatott az egész további életemre – életünkre is.  Azóta gondolom úgy – a gyereknek nem egy makulátlan, megidealizált, hanem egy őszinte szülőre van inkább szüksége.

Olyan gyorsan peregtek előttem ezek az események, mint mikor egy videót hajtunk előre. És éreztem – ahogy jönnek az események, míg benne vagyok, addig tudom, de mikor túlhaladom őket és jön a következő, az előzőt elvesztem. Egyre azon igyekeztem, legalább egy valamit megjegyezzek, „megfogjak” belőle, vagy legalább egy eseményben tovább bennmaradhassak, mert attól tartottam, hogy utána még én saját magam sem hiszem el saját magamnak, hogy volt valami….

Azonban hiába erőlködtem megtartani az emlékezetemben az újraélteket – úgy, mint cselekmény nem maradt meg bennem, csupán az érzések formájában, amit az előbbiekben már le is írtam – az hogy mire hogy reagált a belső énem. És ez mind helytelen volt, sajnos. Persze, nem biztos, hogy éppen soha semmit nem csináltam jól – de nyilván most ezt így válogatták össze a számomra – ezt kellett újra-élnem azért, hogy tanuljak belőle, hogy lássam, miben kell változnom.

Ebben az utazásban a gyerekeim is velem voltak. Nem csak elméleti utazás volt ez, hanem az elmúlt valóság. Velem voltak, körülöttem, igyekeztem megfogni a kezüket, hisz minden olyan élethű volt – de ez nem sikerült, csak a levegőt markolásztam.

Mire hazaértem, az időutazásnak és az átéléseknek is vége lett, az élményeimet már csak az emlékezésben tudtam felidézni."