Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Kutya-Élet

 

Én nem voltam nagy híve annak az elméletnek, hogy mi, emberek is ölthetünk állati testet. Egyszer aztán álmomban átéltem egy régi kutyás életemet.  Azóta még annyira sem vagyok híve a kutya-életnek.

Hajnali három órakor mély álomból kutyaugatásra ébredtem, és megborzadtam rá… De ez a borzalom nem múlt el, bennem maradt egész nap is – szinte egész nap benne voltam a – kutyaugatásban. Nem tudtam miért – hisz nem volt veszett a kutya, amolyan békés csaholás volt ez, mikor éppen csak jelzi a kutya – jött valaki.

Addig kínozott ez a kép, ez a csaholás, míg rá nem jöttem, már másik este, újra az ágyban – a képtől képtelen voltam elaludni: ez a csaholás belőlem jött, én voltam a csaholó kutya! A lelkemnek nem emberi, hanem kutya-teste volt.

Mikor valahogy túltettem magam a viszolygáson – mert először azért nagyon visszataszító érzés volt kutyának tudni magamat – akkor tudtam csak elgondolkodni az álmomon – milyen is volt tulajdonképpen kutyának lenni? Milyen is volt a kutya-élet? – Jó. Nekem jó. Egy gazdag, arisztokrata családban voltam kutya – állt most már bennem világosan össze a kép. Jó dolgom volt, szerettek, becsültek, és én  jól éreztem magam náluk, mint kutya.

No – tán csak nem jobb állatnak lenni, mint embernek?- Az érzéseimben még egyszer beleéltem magam a kutyaságomba, újra felidéztem magamban – hogy is volt az…? És amikor azután megint visszazuhantam emberi mivoltomba, hirtelen rám szakadt az emberi élettel járó teher összes súlya, hogy szinte összeroskadtam alatta. Olyan nehéz lehet a léttel járó tudat, hogy szinte, mint mázsás súlyok húznak téged lefelé…. Még meg is jegyeztem magamnak – na, ez aztán tényleg kiűzetés a paradicsomból, ez a tudás fájáról való gyümölcs – ha ezt ilyen nehéz elviselni…

De itt a történet még nem ér véget, mert én ugyan nem nyughattam ettől az álomtól továbbra sem. Utólag érthető is volt – nem is nyughattam volna, hisz mindennek kell, hogy legyen valami értelme – önmagában még semmi a semmi – kell, hogy valamit kapjak a történetből – ha már a történetet kaptam.

Még egy napom ráment, mire eljutottam a lényeghez. Végül azzal jutottam tovább – milyen kutya voltam én? Mire utalnak az akkori érzéseim? – Már tudtam… Az én gazdám egy előkelő származású ember volt, nagyon büszke és beképzelt a származására – és én, mint a gazdám kutyája, teljesen átvettem ezt az érzést. A méltóságos, a kegyelmes úrék méltóságos és kegyelmes kutyája voltam, és én is büszke, beképzelt – teljesen egy hullámhosszon a gazdámmal. Ez egyértelmű – a kutyára a hűség jellemző, a gazdájához való ragaszkodás. Mert milyen kutya az, amelyik másképp „gondolkodik“ mint a gazdája?

És képzeljék – éppen ez fájt nekem, mikor ennek a tudatára ébredtem – már emberi formában – és az emberi mivoltomban! Az fájt, hogy mint kutyának, nem volt választási lehetőségem! Vagy jó kutya vagyok, és hallgatok a gazdámra, vagy rossz kutya vagyok, és akkor elkergetnek a háztól, láncra kötnek, nem szeretnek, rám se néznek, esetleg ütnek-vernek… Ha nem hallgatnák a gazdámra, olyan életem lenne, mint egy kivert kutyának. Hát megérné az nekem? Mire mennék én az én kutya-tudatommal? Az ösztön engem a jó(lét) felé irányít még a megalkuvás árán is. Egy kutyának az életén kívül nem sok vesztenivalója lehet…

Ám mint emberre már mázsás súlyként nehezedett rám a kiszolgáltatottság, a megalkuvás  tudata és állapota.

És mire megyünk az emberi öntudatunkkal? – Hát azzal már többre kell, hogy menjünk, mint egy kutyaélettel. Vagy különben miért kaptuk volna, ha nem lenne köztünk – a kutya meg az ember között különbség?

Az embernek nagyon rossz, ha valamiben ki van szolgáltatva másoknak. De ez még semmi ahhoz képest, ha a lelked van kiszolgáltatva.

A kutyát mindig a gazdája uralja, és sohasem fordítva. És én a nagy szégyentől éreztem magam az álom után annyira rosszul – szégyelltem magam azért, hogy a jómódért eladtam a lelkem, és megalázkodva tettem azt, amit a gazdáim elvártak tőlem.