Egy ismerőssel ellátogattunk a heidelbergi múzeumba, többek között a régi római kort nézegettük. Sok rézedény is volt abból a korból, és én csak nézem, néztem őket, és hajtogattam – a rézedénnyel óvatosan kell bánni, ha benne marad az étel, mérgező… Többször, sokszor elmondtam – az ismerős oda sem figyelt, rám sem hederített, el volt foglalva a saját érdeklődésével és gondolataival. Én lassan kezdtem rosszul lenni, és a rosszullét percről percre fokozódott. Még volt annyi erőm, hogy szóljak az ismerősnek, de ő erre sem reagált. Kivert a hideg verejték, jelentkeztek a fulladási tünetek, rohamok – szabályos mérgezési tünet lépett fel. Már állni sem tudtam, volt ott egy szék – amit nem pihenésre szántak ugyan – de nem bírtam tovább, leültem, és egy darabig a széken fetrengtem.

Aztán lassan csak átment rajtam a rosszullét, meg sem fulladtam, széjjelnéztem, az ismerős már nem volt ott, a következő teremben értem utól. Mesélem neki – én milyen rosszul voltam – de úgy tett, mint aki se hall, se lát. Vagy negyed óra múlva ocsúdtam fel: „Te, ez nekem egy régi mérgezési élményem volt, és te lehettél a tettes, azért nem reagálsz semmire!”

No, nem baj – folytattam még – már nem számít, már megbocsátottam, nem szólva arról, hogy talán még meg is érdemeltem a sorsomat.

De ez az ismerősöm sem akkor, sem azután nem volt hajlandó megmukkanni ebben az ügyben. Úgy látszik, tényleg érintett lehetett benne, és még mindig az lebegett a levegőben - megérdemeltem, amit kaptam.

Ebben az életben ugyan nem próbáltam ki a mérgezést, nem ismerem a tüneteit, a rossz érzéseit meg főleg – de akkor ott, a múzeumban, mégis nagyon élethű volt az átélés. Nem kívánom még egyszer. Inkább megjavulok.