Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Régi Élményeim

 

Életemet több szempontból is két részre oszthatnom – a létkutatás előtti, és a létkutatás utáni időszakra. Mióta létkutatással foglalkozom, sok különféle lelki élményeim voltak már – bár megjegyzem, hogy egyre kevesebb, sőt az utóbbi időben szinte semmi – a létkutatás előtti korszakomból viszont három-négy élményre emlékszem. Akkor még lelki-szellemi dolgokkal semmilyen formában nem foglalkoztam, passzívan sem, így az átélt élményekkel sem törődtem – mert ez volt a kényelmesebb. Úgy sem tudtam volna adni rájuk semmilyen magyarázatot.

Elfeledni azonban nem felejtettem el őket, sőt, nagyon is mély nyomokat hagytak bennem. Csakhogy ezek a valóságosan megélt élmények akkor a „legkézzelfoghatóbbak”, amikor éppen benne vagyunk. Amikor már túl vagyunk rajtuk, akkor inkább meseszerűek, vagy éppen „érdektelenek” – főleg mások számára. De a mi számunkra is – az élményekre való visszaemlékezés nem ugyanaz, mint maga az átélés.

Így most én is – csak az emlékeket tudom átadni az átélt dolgokból, amelyek már csak „másolatok”, nem ”eredetiek”, és így jóval kisebb a varázsuk is.

A legelső, amire emlékszem az volt, hogy éjjel, alvás közben majdnem elmentem a „másvilágra”. Azon vettem magam észre hogy repülök a levegőben egy csoport – angyallal, vagyis jobban mondva egy csoport tündérrel. Tudom milyenek az angyalok – jóval később találkoztam velük éjjel, alvás közben – de ezek nem olyanok voltak. Ezek másmilyenek – inkább tündérszerűségek. Nyár volt, jó idő, és erdős, füves réteken, tájakon haladtunk, ők elől, én utánuk, és valami bódító, csábító dalt énekeltek. A testem nélkül végtelenül könnyűnek éreztem magam, kellemes volt a táj, a dal, jóleső érzés, önfeledt boldogság öntött el. De egyszer csak hirtelen magamhoz tértem a bódulatból – Úristen, a gyermekeim! Nekem még fel kell nevelnem a gyermekeimet, nem mehetek el „ezekkel”! Vissza akartam térni, fordulni, de alig-alig sikerült. – Akkor még nem tudtam, hogy testetlen állapotban a lélek nem biztos, hogy cselekvőképes. – Rémület fogott el, minden erőm összeszedtem, és sikerült – de még reggel, ébredéskor is egy borzasztó, nagy szorongás volt bennem attól a gondolattól – te jó ég, én az éjjel majdnem „elmentem”!

Második éjjel megismétlődött a „játék”. Megint jöttek, és én megint megindultam velük. De most már nem tudtam úgy beleélni magam abba az önfeledt boldogságba, óvatosabb voltam, és csak arra összpontosítottam, nehogy túl messzire menjek. Ez az út már nem volt számomra élvezetes. Egy kis idő után vissza is tértem, most minden különösebb nehézség nélkül.

Harmadik este már szorongással feküdtem le, de olyan érzéssel, mint aki tudja, hogy ezen át kell neki esni. És el is jöttek harmadszor is a tündérek. Most már nagyon ímmel-ámmal, kedvetlenül indultam velük útra, és mindjárt kezdtem tőlük le is maradozni, mindig nagyobb lett köztünk a távolság. Egyre lestem, vártam, hogy majd hátra-hátra fordulnak, hátra pislantgatnak, hogy majd megpróbálnak csalogatni – de nem történt semmi, ők csak szálltak (vagy talán inkább lebegve kúsztak?) tovább, ügyet sem vetve rám, továbbra is énekelve a fülbemászó kis dalocskáikat, amelyek most már azonban semmi hatással nem voltak rám.
A tündérek teljesen közömbösek voltak velem szemben. És ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben! Utána még napokig a hatása alatt voltam ennek a közömbösségnek. Mert utólag világosodott meg előttem a kép – ezek a tündérek az első perctől kezdve ilyen közömbösek voltak, csak én voltam az, aki érzelemmel reagált rájuk – ők nem. Én még ilyet nem éltem át, és nekem borzasztó volt. Hogy az állattal hasonlítsam össze őket – ha egy állattal találkozunk, az is sokszor reagál ránk valamilyen formában – ha mást nem, arra fordítja a fejét – hogy a többit ne soroljam – de úgy is van, hogy éppen ránk sem hederít, nem foglalkozik velünk. De még így is, még akkor is, valamilyen formában érzékeled, észreveszed, hogy ez egy élőlény – de ezeknél a tündéreknél semmi! Ezek a tündérek, ilyen szempontból,  rosszabbak az állatoknál! Nem tudom, mihez hasonlítanám őket, mert bármit írok, semmi sem az, ami visszaadná a megfelelő leírását a tündéreknek. Mondanám, hogy olyan, mint egy megelevenedett szobor, vagy megelevenedett halott ember – de sem ezt, sem azt nem láttam még, így nem is mondhatok ilyet, meg ez sem volna pontos meghatározás. Ezekben a tündérekben nem volt lélek, nem voltak érzelmek, nem reagáltak semmire, semmit nem hatott rájuk a külvilág. És nekem ez borzasztó volt! Csak akkor még nem tudtam, hogy miért – ma már tudom. Azért, mert ezek a tündérek tudat nélküli szellemi lények, mint amilyenek voltak a földi Édenkert fizikai lényei. Ha akkor még nem is tudtam megfogalmazni a tündéri sors borzalmát, de átérezni azért már tudtam annyira, hogy a mai napig sem ment még ki belőlem.

Ha eszembe jut, újra és újra hatalmába kerít ez a borzadály.

Pedig soha többet nem jöttek el hozzám. De ez az egyszeri látogatás is elég volt egy életre.

&

A másik élményem egy egészen másfajta élmény volt. Egyszer a férjem azzal a hírrel jött haza: Képzeld, Feketicsen egy hold föld 7000 márkába kerül! (A mi hivatalos pénznemünk ugyan a dinár volt, de ingatlant akkor csak márkában fejeztünk ki). Én kicsit elméláztam rajta, majd ezt válaszoltam: Hú, most kellene eladni, mert amikor majd én eladom és elmegyek, alig kapok érte valamit…. Erre összerázkódtam, és zavartan, csodálkozva néztem szét magam körül, nem értettem, hol is vagyok és mi is történt velem… Mert én ezt nemcsak egyszerűen „úgy mondtam”, hanem benne is voltam és cselekedtem is abban a „mondott” jövő időben, és ezt csak akkor vettem észre, vagy akkor döbbentem rá, amikor visszazuhantam a jelenbe. Igazából tényleg nem értettem, mi volt ez – mi háromgyerekes család voltunk házzal, munkahellyel, a faluból soha sehová nem készültünk elköltözni, földünk sem volt, csak a szüleinknek, és különben is – miért beszéltem erről egy személyben?

Aztán tizenvalahány év múlva elkezdődött a háború, meghalt a férjem, édesapám, anyósom, a gyerekeink már akkorra családot alapítottak, és én egyedül maradtam. Mindez egy-két év leforgása alatt történt – szinte egyik napról a másikra. A férjem halála után nem volt maradásom, nagy sietve, szinte kábultan adtam el mindent, házat, földet, alig kaptam érte valamit, és átköltöztem Szegedre. Mikor mindezen túljutottam, egy alkalommal egyszer csak eszembe jutott az a tíz-egynéhány évvel ezelőtti jelenet, a párbeszéd a férjemmel. Érdekes, hogy egészen addig nem. Akkor sem, amikor éppen a közepében voltam. Kelletlenül rázkódtam össze, nem szívesen foglalkoztam- és foglalkozom vele, nem jó érzés, inkább nyugtalanító. Olyan érzésem van, hogy ha elkezdeném gombolyítani a szálat, akkor tovább is tudnám gombolyítani, ezt viszont nem akarom…. Olyan érzés fog el, ha ez az eset eszembe jut, mintha a további jövő is bennem lenne már, és csak egy hajszál választ el attól, hogy meg is lássam ezt a jövőt – ezt meg már végkép nem akarom. Nem akarom az asztalon kiterítve látni a további életemet – mint egy térképet – és az szerint cselekedni, követni a tervet, mint egy bábu. Ez a jövőbelátás gondolata vagy lehetősége tesz olyan idegessé és nyugtalanná, hogy igyekszem mielőbb eltemetni még a gondolatát is.

&

A harmadik élményem egy harmadik fajta élmény. Ezt a részt átmásolom egy régebben írt (kiadatlan) könyvemből,

„A Teremtés”- ből:

„Ez közvetlenül a férjem halála után volt. Kétségek között gyötrődtem – menni vagy maradni?

Odahaza házam, munkahelyem, vagy családi nyugdíj (amelyiket választom), tehát rendezett körülmények – viszont nekivágni a nagyvilágnak semmi nélkül, nem éppen fiatalon, az iskolámat (közgazdasági középiskola, könyvelési szak) más országban nem ismerik el – nehéz volt a döntés, nem szólt semmi érv az mellett, hogy nekivágjak az útnak, de maradásom sem volt. – Mondd meg te, Laci, hogy mit tegyek – fordultam gondolatban a már halott férjemhez az utcán, menet közben. – És akkor átbillentem egy másik dimenzióba - ezt így fejezem ki, nem tudom másképp – mert az ilyesmi nem csak képzelődés itt a földön.

Mintegy tíz percig tartott:

Kint voltam a temetőben, a sírnál, és rettentő vihar jött. Ilyet még életemben nem éltem át – fújt, bömbölt a szél, ömlött az eső, sorban törte ki a fákat, mindent letarolt. Mikor vége lett a viharnak, eltűntek a fák, a házak, de érdekes módon nem volt csúnya látvány, sőt vidám, felemelő – mindenütt szép zöld fű, frissen csillogtak rajtuk az esőcseppek, sütött a nap, és ezzel mintha most kezdődött volna valami, valami új.

De nekem maga a vihar sem volt rossz. Igaz, én a földi valóságban is szeretek az esőben, a viharban, főleg a nyári zivatarban kint állni, hát itt is – jólesett ott állnom a sír mellett a zivatarban, nem féltem – mint akinek nincs is mitől, mert annak ellenére, hogy akkora volt a vihar hogy semmi épen nem maradt, sem ház, sem fák, bennem nem tett kárt, mintha inkább olyan kedvesen simogatott volna. Még csak vizes sem lettem.

A vihar elmúltával én csak álltam, és álltam, élveztem a napsugarat, az esőcsepptől csillogó füvet, egyedül voltam, egyetlen élőlény sem volt a közelemben, de nem éreztem egyedüllétet.

&

Közben leértem a nemzetközi útra, ami átszeli a falunkat, meg kellett állnom a forgalom miatt, és akkor „visszazökkentem” a földre.

Hát nem voltam tisztába az üzenettel… Rémlett valami – azt akartad Laci mondani, hogy oda menjek, ahol ezt a vihar utáni állapotot megtalálom? De hát hol van az? Hogy és hol találom ezt meg – ha megyek, vagy ha maradok?

Sokáig ennek az élménynek a hatása alatt voltam, és sokat töprengtem rajta, de mivel menni akartam, később mégiscsak úgy értelmeztem ezt – te is így „mondtad” nékem.

Döntöttem, és mentem. Aztán persze annyi minden más jött közbe, meg nem is gondolkozhatunk mindig egyvalamin, hát így én is teljesen elfeledkeztem erről.

&

Az új világomban elkezdtem olvasgatni, és boncolgatni a bibliát. Most, hogy eddig jutottam a bibliával, a biblia értelmezésével, már napok óta úgy érzem – ott állok a temetőben a sírnál, abban a vihar utáni szituációban, és várok. Várok valamire… Pár napig még csak türelmes vagyok, de akkor egyszerre elfogy a türelmem, és rád szólok, Laci – na, most, hogyan tovább? Úgy érzem – eddig szólt az „utasításod”, és én eddig eljutottam, de most hiába tekintgetek magam körül – nem tudok mihez kezdeni. Nem vagyok még eléggé felkészülve arra, hogy egyedül, teremtsek… Én még csak segítséggel tudok teremteni, ez pedig nem igazi teremtés. Az embernek önállóan kell teremteni, nem élhet mindég a más hátán. Teljesen önállóan kell neki vállalni a felelősséget a teremtésért, a következményekért, nem befolyásolhatja a teremtésben senki meg semmi.

Mert az élet maga is teremtés, a sorsunk megteremtése.

A töprengésemmel addig jutottam – itt már mintha egyedül kellene tovább mennem, meg lassan meg is indulok, bizonytalanul, hátra-hátra pislogva, hátha mégiscsak megindulsz utánam – de nem. Te ott állsz egy helyben, de a tekinteteddel biztatsz a továbbmenésre. Sírni szeretnék, és inkább visszaszaladnék hozzád, de nem teszem. Te helytelenítenéd, és én ezt nem akarom. Érdekes módon most aztán hiányzik belőlem az a „csak azért is”! Mert emlékszel – sokszor volt úgy, hogy te valami tervemet elleneztél, engem meg ez nem visszafogott, hanem inkább előre lódított, szinte olyan „csak azért is” alapon. – És most hallgatsz, még csak nem is helyteleníted, pedig most jól jönne. Az segítene, könnyítene rajtam. De még ennyi segítséget sem kaphatok, még ezt is elvették tőlem, meg minden mankót, amire támaszkodhatnék. Úgy állok fent a magasban a kifeszített kötélen, hogy tán még szőnyeg sincs alattam. Bár ezt nem merem leellenőrizni – félek, hogy megbillennék közben, meg attól is félek, ha tényleg így van, akkor még jobban elbizonytalanodnék. Hát csak állok itt egyelőre, hogy egy kicsit összeszedjem az erőm, mielőtt továbbmennék. – Mert boldogok a lelki szegények, akik nem kutatgatják, keresik önmagukat – de engem a lélek hajtott előre, egyre csak hajtott, és most már nincs megállás. Most már nem mondhatom, hogy nem tudom azt – mind ritkábban fognak majd kisegíteni a kis emberi gyarlóságok – a hiúság az ál-jóság, az álszerénység meg a többi. Mert ma már tudom, de azt nem gondoltam, hogy ezek a mankók ilyen jól jönnek az embernek, hogy ilyen „jó barátok” az úton. Most látom – nehezebb ezek nélkül. Ezekhez mindég oda lehet szaladni, mint a kisgyerekeknek anyuhoz, apuhoz, ha megijednek egy nagy, mérges kutyától. De most ott állsz a kutyával szemben, hátranézel, és nincs mögötted senki. Neked magadnak kell megoldani a helyzetet. Kitalálnod, hogyan tudod megszelídíteni a kutyát – mindent neked kell eldönteni – hogy ura és parancsolója leszel ennek a kutyának, jó barátja, vagy inkább láncra kötöd, ha nem vagy még elég biztos magadban.

Egyelőre még csak állok ott a vihar után, hogy egy kicsit kifújjam, kipihenjem magam, de azután majd indulok tovább. Tudom én, hogy ez úgy-valahogy lesz, mint egyszer az egyik lányom, a repülővel. Nyaralni mentünk a tengerre repülővel – először ültünk repülőbe, és mikor egy ideje már fent repültünk, akkor szólalt meg a kislány – mikor indulunk már? Nem vette észre az indulást.

Hát ez változott a valóságban a két év óta, mióta itt vagyok kint. Különben minden más látszatra ugyanaz. Megy minden tovább, mint régen, hisz végeredményben nem történt semmi…..”

§

A negyedik más-dimenziós élményem azután volt, miután már egy évet Szegeden töltöttem, ahol már nagy intenzitással vetettem bele magamat a szellemvilág rejtett útjaiba. Sok ezotériás előadást látogattam, klubtalálkozókra jártam. Ismerkedtem egy számomra új világgal.

Nagyon tetszett ez az új életem, csak egy problémám volt – nem volt miből megélnem. Megoldást kellett keresnem, és találtam – irány Németország! Csakhogy egy jugoszláv útlevélhez akkor vízum kellett. Felültem hát a pesti vonatra, egy frissen lejárt magyar tartózkodási engedéllyel, a Német Nagykövetségen szerencsét próbálni (mellesleg akkor a próba nem járt szerencsével).

Félúton, a vonaton egyszer csak rosszullét fogott el, minden ízemben remegtem, mint aki fél valamitől, és minél inkább közeledtünk Pesthez, annál jobban fokozódott ez a rosszullét. Megjegyzem, nem vagyok beteges típus, a fájást valami maximumig elviselem ugyan, ám a rosszullétet nem. A rosszulléttől én abban a pillanatban szeretnék megszabadulni – vagy gyógyulással, vagy halállal.

Most már odáig jutottam ezzel a rosszulléttel, hogy éreztem – mindjárt el fogom veszíteni az eszméletemet. Nagyon mérges lettem, és rámordultam magamra – most mi bajod? Egyszerűen mondd meg, mitől félsz? A nagykövetségtől? Nem esznek ott meg – vagy kapsz vízumot, vagy nem kapsz – ennyi. Mi értelme lenne itt most elájulni? Az állomáson, vagy valamelyik orvosi rendelőben észhez térítenek majd, de közben múlik az idő, és nem intézed el a dolgod, amiért Pestre jöttél!

És akkor ismét dimenziót váltottam, és már nem a vonaton voltam, hanem egy régi várban, fiatal lányként, menyasszonyi ruhában – de nem a testemben, hanem a testemen kívül. Néhány férfi vitt felfele engem, illetve a testemet egy széles lépcsőn, én pedig a testem fölött lebegtem és azon gondolkodtam – vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?*

Ez az egész talán egy-két pillanatig tarthatott, akkor újra magamhoz tértem – ott a vonaton, és már nyoma sem volt a rosszullétnek – pedig a történettel akkor ott még nem tudtam mit kezdeni. Csak jóval később, valami három év múlva állt össze a kép a vonatos élményről – az édesapám egy nem kívánt házasságba kényszeríttet, ettől vesztettem el az eszméletemet – akkor, és most egy beteg embert jöttem ki ápolni Németországba, és ez a beteg ember a valamikori házasságra kényszerítő személy….

De ez már egy másik történet, erről majd máskor, máshol….

*
"….. azon gondolkodtam – vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?" - Ha én ezen gondolkoztam, hogy a két eset közül most melyik történt meg velem, akkor ebből arra következtetek – a kezdő fázisában ez a kettő egy- és ugyanaz a folyamat, csak az egyik esetben a lélek visszatér a testbe, a másik esetben nem. Meg ebből a gondolkozásból, hozzáállásból arra is tudok még következtetni, hogy nekünk már mind a két eset ismerős – sőt, természetes.

&

Ezek hát az én első élményeim, és mind a négy élmény a másik dimenzióban játszódik le, a másik dimenzióba vitt engem, mégis mindegyik másfajta élmény volt.

&

A tündéri élmény egyszerű, jelen időben történt cselekmény.

&

A férjemmel a párbeszéd egy jövőbeli utazás volt, ami akkor végtelenül meglepő és érthetetlen volt számomra – itt vagyok, itt állok az udvaron, beszélgetek a férjemmel, és mégsem itt vagyok, közben mégis valami távoli jövőben, távoli időben már cselekszem a most még elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan dolgokat…

&

A harmadik történet nem egy valós történet, hanem egy vízió, egy látomás, allegorikus üzenettel, amelynek még ma sem jutottam a végére. A férjem csak „elindított” az úton, de aztán szándékosan lemaradt, és most már nincs választásom – sem visszafordulni, sem egy helyben ácsorogni nincs kedvem – megyek hát tovább…. De most már nem vakon, most már tudom a végcélt – a végcél a test nélküli lélek életképessége.

&

A negyedik élmény egy régmúlt idők emléke, fájó emléke. Érdekes, hogy a lélek a „születésével”, a létbe való bekapcsolódásával kezdődő fájdalmait képes magával vinni és magában hordani szinte a „végtelenségig”. Ezt a végtelenséget most úgy értem – a lélek szellemmé válásáig. A lélek szellemmé válását feltámadásnak mondja a biblia – van első, ideiglenes feltámadás, és második, végleges feltámadás. A feltámadás egyben tisztánlátás – kendőzetlenül szembesülünk önmagunkkal, mind azzal, ami addig rejtve volt bennünk. Ekkor megismerjük az eddigi problémáinkat, és a megismeréssel fel is oldódunk.

&

Eszembe is jutott mindjárt két példa is erre, két élmény – az egyik nemrégen történt velem, a másik viszont még a szegedi évemben.

§


Majd az elsővel kezdem, az a rövidebb. Nemrég TV-szerelőre volt szükségünk, és találtunk egyet. Az első német mondat után már jött a kérdés – ki honnan jött ide. Mindketten Júgóból – én Vajdaságból, ő – egy fiatalabb férfi – Koszovóból. Földiek vagyunk. De ezen kívül valami mások is – csak nem tudom, hogy kik. Úgy alakult, hogy többször is megfordult nálunk, és én amolyan félig tudatosan folyamatosan foglalkoztam vele – ki lehet ez a férfi? Van valami megmagyarázhatatlan dolog köztünk, érezni a levegő vibrálásából.

Egy éjjel aztán álmodtam vele. Valami régi, (mongolos?) korban száguldottunk lóháton – ő zavart, üldözött engem, és a távolság köztünk egyre fogyott. Az egyértelmű volt – csak addig tart az életem, amíg utol nem ér. És utolért – de a következményt már nem éltem újra át….

Az volt ebben az érdekes, hogy nem volt benne semmi rossz, sőt egy olyan érzés hogy – na, hál `Istennek, csak ha ezen is átestem, csak ha végre már ezen is túljutottam. Amolyan leszámolás volt ez, a „kölcsön” visszaadása – és ettől mindketten megnyugodtunk, mindketten örültünk, mert mindketten megkönnyebbültünk, megszabadultunk egy nehéz tehertől – a vádolás, a meg nem bocsátás terhétől az ő részéről, és a bűntudat terhétől az én részemről. De ehhez szükséges volt ez a találkozás, az érzések ellenőrzése. Az elmélet a léleknek nem elég. Most a gyakorlat igazolta – mi az eset óta valahogy „egy lélekké” váltunk. Ez a kölcsönös tisztelet, kölcsönös becsület és egymás kölcsönös elismerése, elfogadása érezhető most, itt, a két lélek között. Úgy éreztem – szinte el tudnánk sírni magunkat mindketten.

De azt, hogy mi volt a következménynek az előzménye, valahogy nem akartam tudni, szinte szabadkoztam tőle – érzésekben – ne, ne mondja meg ezt senki, jól van minden így, ahogy van. Ne bolygassuk többet a múltat.

§

A másik élményt még Szegeden éltem át, a létkutatási korom legelején. Anyagi gondjaim voltak, és én egy „szellemi tanító” segítségével a Baktákhoz kerültem, mint érdeklődő, és mint kisegítő munkás a gyertyakészítésben.

Elnézők és megértők voltak velem szemben – mármint a fizikai teljesítményemet (….), és anyagi helyzetemet illetőleg is, és igyekeztek rajtam segíteni. Velük is étkezhettem – nagyon érdekes élmény volt – sokan együtt, nagy edényekben főzték a többfogásos ebédet. Nagyon sokfajta, főleg indiai fűszert használnak, méghozzá jó nagy mennyiségben. Azt már tudtam magamról – a különleges teákat, fűszereket, ízeket és illatokat nem tudom elviselni, elfog tőlük a rosszullét – de nem akartam elutasítani az ebédet, egyrészt nem akartam őket megsérteni ezzel, másrészt meg szerettem is volna velük együtt étkezni, mert annyi mindent lát, hall, ilyen helyen az ember.

Két hétig nagy hősiesen viseltem a „tortúrát” akkor aztán nem bírtam tovább. Annyira beteg lettem, hogy azt hittem itt a vég. Rázott a hideg, remegtem, vacogtam, leizzadtam. A hétvégét az ágyban töltöttem, de még hétfőn is minden erőmet össze kellett szednem, hogy el tudjak menni munkára. Együtt enni velük azonban nem tudtam többet, és ezt meg is kellett nekik mondanom. Elnézést, de a gyomrom nem bírja a fűszereket… Ebédidőben nem is mentem be velük étkezni, ott maradtam a műhelyben, egyedül. Akkor azzal kedveskedtek, hogy csak törött krumplit hoztak ki, mert, hogy abban semmi fűszer nincs. Igaz, nem volt – de a nagy alumínium-edény már bevette magába az illatokat, és nekem az is elég, sőt sok volt.

Szerencsére volt két nagy kutyájuk az udvaron, és én minden délben nekik ajándékoztam a krumpli-adagomat – de még a karéj kenyeret is, mert én már azon is illatot éreztem.

Erre az én nagy „kényeskedésemre” csak a fejemet csóváltam – nagyon egy elvetemült, fanatikus és kegyetlen szent lehettél te valamikor, ha még most is így felfordul a gyomrod tőle. Régen ugyan is a kolostorokban használtak ennyi és ilyen különleges fűszereket. És máig sem tudom, mi minden borzalmas dolgokat művelhettem én a valamikori „tiszta”, makulátlan szent életemben – mert nem akarom tudni. Sajnálom így, utólag hogy ilyen is volt – de maradjon ez is örökre eltemetve a többi rossz között. Mert abban biztos vagyok – ezek a különleges fűszerek, különleges ízek, régi életeimből ismeretesek, és olyan emlékeket, érzéseket idéznek fel bennem, ami a léleknek a mai állapotában elviselhetetlenek. Akkor pedig jobb velük nem kínozni magamat.

De különben nem csak ez a rossz élményem van a régi szent életemből – van jó, vagy kellemes is. És éppen ez is illat. Érdekes módon a gyertya, a viasz, meg a bőr szagát viszont szeretem – ez kellemes és jó dolgokat, vagy inkább érzelmeket hoz fel bennem. Talán később már igyekeztem jóvátenni az előző elvetemült életeimet, és jólelkű szent vált belőlem?

Ezt az illatot nemcsak itt, a Baktáknál kedveltem, de már előzőleg a cipőgyárban is, ahol odahaza dolgoztam. A Bakták után meg egyszer a szegedi gyufagyár előtt vitt el az utam, és mindjárt jólesőn szívtam be magamba a gyufagyári illatot.

Mára már kiegyenlítődött bennem a jó és rossz szentség, és most már nem csak a jótól vagy rossztól vagyok szabad, hanem a szentségtől is…

És most már még egyes különlegesnek számító fűszert is kezdek elviselni.