Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

APUKA

 

Kedves Apuka!

Ne tessék haragudni, ha azt mondom, amikor Ön eszembe jut, csak a fejemet csóválom szüntelen.

Nemrég együtt vártuk a buszt a buszállomáson. Én egyedül, Ön a családjával, feleség, három gyerek…. Jó volt látni Önöket, jól néztek ki, szépek voltak, a pici úgy bebújt a babahordozóba a mellén, hogy ki sem látszott, a 6-7 éves fiúcska kézen fogta a 4 éves kishúgát – elnézést, ha nem éppen találom el a korukat – az anyuka jó ízűn cseveg Önnel – minden ideális. Így, messziről.

Közelről viszont úgy feldúlt a látvány, hogy nem fogom tudni úgy szavakba foglalni a mondanivalómat, ahogyan szeretném.

A baj az, hogy Ön a nagyfiút fegyelmezi – úgy, ahogy nem kellene. Minden porcikájával, minden idegszálával sakkban tartja, beszélget ön az anyukával, de az egyik szeme mindig a fiún, és minden 2-3 percben helyrerakja. Egy tasak nála, kicsit megmozdul a zacskó a kezében, Ön ráripakodik – nem lehet nyugodtan tartani azt a tasakot? A fiú megmerevedik, de hallgat, és ez is baj. - Mért nem felelsz, ha kérdezlek? Felelj! – A fiú halkan elrebegi, de lehet. – No, de ez sem tökéletes! – Nézz rám, és hangosan válaszolj! – Összeszedi magát a fiú, és ezen is túl van. Hogy minden íziben remeg, azt csak én látom?

A fiú látja, hogy én látom, mi folyik itt, bizonyosan szégyelli is magát – nem esik jól, ha úgy aláznak meg bennünket, hogy még közönség is van hozzá. Az apa pedig hajthatatlan. Hihetetlen, hogy minden pillanatban talál valami kivetnivalót a fiú viselkedésében. És amikor már nem, akkor csak azért néz rá minden pillanatban könyörtelen szigorral, nehogy csak egy pillanatra is elengedje magát az a gyerek!

Egyszerűen nem bírtam tovább, közelebb léptem az apukához, és úgy mondtam neki – jaj, apuka, nincs ezzel a gyerekkel semmi baj, aranyos, jó fiú…. – Kicsit oldalt állt az apuka, nem fordult meg, nem reagált a megszólításomra. Kedvem lett volna mondani neki – Önhöz beszélek, nézzen rám!

De megszólalt az anyuka:

A gyereket valahogy rá kell szoktatni a rendre, és ennek meg is van az eredménye. -  Annyit válaszoltam, azt elhiszem, azt látom. Az eredménye megvan. Azt nem mondtam, de most mondom – az eredmény azonban több mint siralmas. Kétségbeejtő. Hogy tud egy apuka idegroncsot csinálni a gyerekéből, és hogy tudja ezt egy anyuka hagyni? Én, mint idegen akarom velük szemben megvédeni a gyereküket, és még én érzem magam ezért sutának, én vagyok zavarban? Itt valami nagyon nincs rendben. A gyerek meg már az idegösszeomlás határán van.

Apuka, én még ilyet nem láttam. Illetve láttam – apámat a lovával. Ő bennünket nem bántott, a lovát annál inkább. Éppen így viselkedett a lovával, mint Ön a fiával. Ott is meglett az eredmény. A ló a közelében minden íziben remegett. Apám nem tudott úgy elmenni a lova mellett, hogy az ne kapott volna utána. Vigyázni kellett neki, ne érje el a ló, mert az rúgta, harapta volna. Én odabújhattam a lóhoz, a nyakához, simogattam, szeretgettem, meg sem mozdult. - Ha anyám kérdőre vonta apámat a ló miatt, az volt a válasza, örülj, hogy nem téged bántalak. – Ja, hát ez is valami. – Ön nem akar esetleg egy lovat venni?

(Bocsánat az ártatlan lovaktól).

De mit lehetne ezzel a helyzettel kezdeni? Ki az, aki tudna hatni a szülőre? A tanár? A tanár tehetetlen – nem kell felsorolnunk az okokat, miért. A gyámügy? A gyámügy nincs testközelben, a legtöbb esetben nincs a kezében semmi, amivel felléphetne a szülők túlkapásai ellen. Az orvos? Na, igen, az orvos majd esetleg segít, ha addig eljutnak – telegyógyszerezi az idegbeteg gyereket. Mást ő se nagyon tehet.

Valakinek valamilyen formában mégis csak foglalkozni kellene ezzel a témával. Nem elegek az egyéni foglalkozások, amelyekre amúgy is csak akkor kerül sor, amikor már szinte helyrehozhatatlan a baj.    Felvilágosító, megelőző intézkedések kellenének, a témát el kellene vinni az emberekhez. Ilyen, és ehhez hasonló témákból lehetne előadást tartani, videót, esetleg kisfilmet készíteni – annyi TV csatornánk van – egy ilyen témájút nem lehetne? A lakosság is gyűjthetne témát, valós tartalommal, sajnos, biztosan sok ember szembesül akaratlanul is szomorú esetekkel.

És még a 4 éves körüli kislányról eddig nem is szóltam. Ő is kapott az apuka adagjaiból, csak szerencsére rá már nem jut annyi ideje az apukának – az apuka is csak ember, nem győz mindent. A jó munkához idő kell – és ő a fiúnál tökéletes munkát végez. Ott kő kövön nem marad semmi a gyerek lelkéből.