Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

SZEMÉLYES

 

RÉSZLET EGY KIADATLAN KÖNYVEMBŐL

 

„Ez közvetlenül a férjem halála után volt. Kétségek között gyötrődtem – menni vagy maradni?

Odahaza házam, munkahelyem, vagy családi nyugdíj (amelyiket választom), tehát rendezett körülmények – viszont nekivágni a nagyvilágnak semmi nélkül, nem éppen fiatalon, az iskolámat (közgazdasági középiskola, könyvelési szak) más országban nem ismerik el – nehéz volt a döntés, nem szólt semmi érv az mellett, hogy nekivágjak az útnak, de maradásom sem volt.

 

Mondd meg te, Laci, hogy mit tegyek – fordultam gondolatban a már halott férjemhez az utcán, menet közben.

 

És akkor átbillentem egy másik dimenzióba - ezt így fejezem ki, nem tudom másképp – mert az ilyesmi nem csak képzelődés itt a földön.

 

Mintegy tíz percig tartott:

 

Kint voltam a temetőben, a sírnál, és rettentő vihar jött. Ilyet még életemben nem éltem át – fújt, bömbölt a szél, ömlött az eső, sorban törte ki a fákat, mindent letarolt. Mikor vége lett a viharnak, eltűntek a fák, a házak, de érdekes módon nem volt csúnya látvány, sőt vidám, felemelő – mindenütt szép zöld fű, frissen csillogtak rajtuk az esőcseppek, sütött a nap, és ezzel mintha most kezdődött volna valami, valami új.

 

De nekem maga a vihar sem volt rossz. Igaz, én a földi valóságban is szeretek az esőben, a viharban, főleg a nyári zivatarban kint állni, hát itt is – jólesett ott állnom a sír mellett a zivatarban, nem féltem – mint akinek nincs is mitől, mert annak ellenére, hogy akkora volt a vihar hogy semmi épen nem maradt, sem ház, sem fák, bennem nem tett kárt, mintha inkább olyan kedvesen simogatott volna. Még csak vizes sem lettem.

A vihar elmúltával én csak álltam, és álltam, élveztem a napsugarat, az esőcsepptől csillogó füvet, egyedül voltam, egyetlen élőlény sem volt a közelemben, de nem éreztem egyedüllétet.

 

&

 

Közben leértem a nemzetközi útra, ami átszeli a falunkat, meg kellett állnom a forgalom miatt, és akkor „visszazökkentem” a földre.

 

Hát nem voltam tisztába az üzenettel… Rémlett valami – azt akartad Laci mondani, hogy oda menjek, ahol ezt a vihar utáni állapotot megtalálom? De hát hol van az? Hogy és hol találom ezt meg – ha megyek, vagy ha maradok?

 

Sokáig ennek az élménynek a hatása alatt voltam, és sokat töprengtem rajta, de mivel menni akartam, később mégiscsak úgy értelmeztem ezt – te is így „mondtad” nékem.

 

Döntöttem, és mentem. Aztán persze annyi minden más jött közbe, meg nem is gondolkozhatunk mindig egyvalamin, hát így én is teljesen elfeledkeztem erről.”

 

&

 

De most, Laci, eszembe jutottál, és üzenem – a vihar megjött. Úgy, ahogy te megmondtad.

 

Fúj, bömböl a szél, ömlik az eső, sorban töri ki a fákat, mindent letarol. Mindent, ami engem felépített.

 

Nem esik jól itt állnom a zivatarban, de nem félek – mint akinek nincs is mitől - mert annak ellenére, hogy ekkora a vihar hogy semmi épen nem marad, sem ház, sem fák - bennem nem tesz kárt. Még csak vizes sem vagyok.

 

Nem akarok védekezni – nincs is esernyőm – de minek is volna?

 

A többi meg majd elválik.